Ma estére nagyon rossz lett. Le is mondtam a bulit, nem csak emiatt, de most azokat is nehezen viseltem volna,akikkel el akartam menni. Meg nagyjából egy percen belül elbőgtem volna magam.

De azon gondolkoztam, hogy talán már nem is miatta vagyok szomorú. Nem tudom, mi lenne, ha találkoznánk, az tény és való. Valószínűleg idiótán viselkednék. Vagy nem is köszönnék, és próbálnék úgy tenni, mintha magasról tennék rá, vagy kedvesen beszélgetnék, mintha nem érdekelne az egész, vagy úgy tennék, mintha még együtt lennénk. Mindegyik lehetőség baromság.

Szóval, szerintem már azért érzem szarul magam, mert ez, ami körülöttem van, nyomaszt. Hogy azzal kellene foglalkoznom, ami itthon van. De nem érdekel. Nem a gyerekekről beszélek, természetesen. Őket imádom, meghallgatom, beszélgetek velük.

De a férjemet nehezen viselem. Nem tudom szeretni. Visszajön valaha az érzés? Azt mondja a barátnőm, hogy egy ismerősünk is csalta sokáig a férjét, de mióta nincs meg neki a másik pasi, dúl köztük a szerelem. Igaz lenne? Fene se tudja. De a válásnak a gondolata is elborzaszt. Vagyis inkább az utána lévő dolgok. Ki, hol, gyerekek kivel, miből, ilyenek.
De szerintem sokáig nem fogja bírni. Én legalábbis már rég üvöltöznék magammal a helyében. De nem teszi. Ez is hiányzik. A másikkal veszekedni is jókat lehetett. Hülyeség? Lehet, de nekem kellenek az érzelmek.

Ma majdnem elmondtam mindent a bátyámnak. Gondolkodtam azon is, hogy nem mondok semmit, csak elküldöm ezt a linket. De félek. Az nagy vízválasztó lenne.

Jó éjszakát, álmodj szépeket.