Ahogy csökken a fájdalom, kevesebbet is írok. Régebben alig vártam, hogy felkeljek, és leírjam, amit érzek. Úgy volt, hogy holnap találkozunk. De lemondtam. Nem azért, mert nem akarok. Akarnék, nagyon is akarnék. Szeretnélek látni. Azt kérdezted, miért. Nem válaszoltam, nem látom értelmét.

Te hiányzol. A tekinteted, a szád, az érintésed. A beszélgetések, a nevetések, a főzések. De a kavarodás, ami ezzel járt, az nem. És tudom, hogy ezek után hülyén hangzik, de a férjem szeret, és ezt naponta a tudomásomra hozza. Nem mondom, hogy szeretem, hogy úgy szeretem, mint régen, de az érzés egyszer megvolt köztünk. Veled éreztem újra, tehát bennem is megvan. Már nem zavar, ha hozzám ér, egyszer remélem én is újra feloldódok mellette, de ehhez az kell, hogy te ne tudj megingatni. Ha meg mégsem, akkor a házasságom is valóban ennyi volt. De akarok adni neki még egy esélyt. Basszus, mindjárt felhívlak, hogy mégis talizzunk holnap :D

Neeeeeeeeeeeeeeeem.

Aludj jól, álmodj szépeket!