Ma küldtem egy üzenetet, nem lesz válasz, de nem is baj. Bulizni sem megyünk, úgyhogy tuti nem találkozunk. Majd a jövő héten. Remélem, akkor már jobb lesz. Végülis semmi nem tart örökké, a jó és a rossz sem.

A nulla olvasómat talán érdekli az első bejegyzés első mondata: Van férjem. Igen, van. Életem leghosszabb kapcsolata. Szerettem, tisztelem, imádja a gyerekeket és fordítva. De talán elfáradtam. Talán ő is. Sok izgalom nincs az életünkben. Dolgozunk, gyerekeket nevelünk. Ennyi.

Nem tudja a barátnőim nevét. Nem tudja, hogy iszom a kávét. Nem tudja, miért szedek naponta gyógyszert. Lassan két éve.

Az izgalmat nekem kell megteremtenem? Próbálkoztam. Sokat, sokáig. Közös, kettesben programokkal. De nulla érdeklődés, nulla lelkesedés, eljött, de nem volt ott.

Ilyenkor mindig eszembe jut, mikor a házasságunk második évében volt valami családi balhé, amiben én voltam az egyetlen ártatlan, viszont én közvetítettem. Mi lett a vége? Én voltam a hülye, ő pedig mondta, hogy már az esküvő után nem szeretett. Bántani akart? Lehet. Akkor sokat gondolkodtam, de nem váltam el. Lehet, akkor kellett volna.  

Most azt mondja, szeret, de ő is érzi, tudja, hogy valami nem jó. Magamon kellene változtatnom. De nagyon nehéz. Úgy, hogy van valaki, aki tudja a barátnőim nevét, tudja, hogy iszom a kávét, és tudja, miért szedem a gyógyszert. Közben úgy néz rám, hogy mindent ki lehet olvasni a szeméből.

Jó éjszakát, álmodj szépeket.