Tegnap rám írt egy régi barátom egy távoli országból. Ez volt az első mondata: Szomorú vagy? Abban a pillanatban elkezdtem bőgni. Nem tudom, mit érezhetnek a környezetemben élők, ha ő a távolból ezt így megérzi.
Bár azt gondolom, jól tettetem, hogy jól vagyok. Hogy ennek meglesz a böjtje? Nem tudom. Félek, egyszer összeomlok.
Gondoltam, ma írjak-e, hiszen, ha valaki idetéved, csak annyit olvas, hogy ez a nő még mindig a pasi miatt nyavalyog. De ezért kezdtem el ezt a blogot. Hogy kiírjam magamból. Csak nem tudom mit. Egyszer jobb, egyszer rosszabb. Most rettentő rossz megint.
Tegnap a barátomnak jól esett kiönteni a lelkemet, főleg, hogy ő végre férfi, talán máshogy látja, mint a barátnőim. Mondjuk az látszott, hogy ugyanabból a kultúrából származik, mint aki miatt a blog indult.
Azt mondta, örüljek, hogy megtörtént, legyek boldog, hogy ilyen jó érzelmek megtaláltak, és próbáljam a szomorúságot örömmé változtatni.
Ma próbálkoztam vele, de nem nagyon sikerült.
Ma próbálkoztam vele, de nem nagyon sikerült.
Jó éjszakát, álmodj szépeket.
