Most érkezett el az idő, hogy utállak. Talán nem is téged személy szerint, hanem azt a helyzetet, amiben vagyok. Te most valószínűleg éled a világodat, néha talán eszedbe jutok, miközben én itt vagyok, szenvedek. Szenvedek attól, hogy nem vagy, és szenvedek attól, ahol, amiben vagyok. Már tudom, mi az, ami nekem kell, hiányzik, és most itt vagyok, benne az ürességben.

Utállak, mert tudom, hogy vissza fogsz jönni, ha nem is komolyan, de próbálkozni fogsz. Remélem, akkor ellenállok majd. És utálom magamat, mert nem tanulok az előző hibákból, és még el is fogok gondolkodni a dolgon.

Utállak azért is, mert többször el akartalak hagyni, de nem engedtél. Miért? Jobb lett volna, ha már az elején befejezzük. Erre mondjuk szeretnék választ kapni, hogy most mi változott.

És utállak amiatt is, mert mikor először üzenetet küldtem, hogy én ezt nem csinálom tovább, kibuktál, hogy ezt személyesen kell. Mégis úgy érzem, hogy te olyan helyzetet alakítottál ki, hogy én mondjam ki, vége. Neked nem volt hozzá bátorságod.

Jó éjszakát, álmodj szépeket!